|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Baktay Ervin 2005. október 5.A szeptember végi érdi napokon felavatták Dr. Sáska László Afrika-kutató, orvos és természetbúvár szobrát, Domonkos Béla szobrászművész alkotását. A Földrajzi Múzeum szoborparkjában a Bethlen Kollégium neves véndiákjának szobra előkelő társaságba került, hiszen ott áll gróf Teleki Pál földrajztudós, Kőrösi Csoma Sándor őshazakutató, Déchy Mór a Kaukázus feltárója, Stein Aurél orientalista, gróf Teleki Sámuel Afrika-kutató, Balázs Dénes karsztkutató, a Földrajzi Múzeum megalapítója, Baktay Ervin orientalista, Reguly Antal finnugor nyelvész, Almásy László sivatagkutató és Princz Gyula geográfus szobra is. A rendezvény szervezője dr. Kubassek János, a Földrajzi Múzeum igazgatója volt. /Bakó Botond: Dr. Sáska László szobrát avatták Érden. Az Afrika-kutató hagyatékát a világ több múzeumában őrzik. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 5./2009. április 2.A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület a polgármesteri hivatal és a helyi tanács támogatásával a csomakőrösi emlékház kertjében négy kopjafát állít Baktay Ervin, dr. Debreczy Sándor, Duka Tivadar és Marczell Péter emlékére. A kopjafákra ékírással vésték a Kőrösi Csoma Sándor munkásságának feltárásában, illetve megismertetésében kiemelkedő szerepet betöltő személyiségek nevét, születési és elhalálozási évét. Baktay Ervin (1890–1963) orientalista, indológus, művészettörténész 1926–29 között Nyugat-Tibetben járt, ahol emléktáblával jelölte meg Kőrösi Csoma Sándor egykori lakóhelyeit. Számos érdekes kötete közül kiemelkedő a Kőrösi Csoma Sándor (1962) című. Dr. Debreczy Sándor (1907–1978) egyetemi tanár Kőrösi Csoma Sándor csodálatos élete című kötetével alkotott maradandót Csoma szellemiségének ápolásában. Duka Tivadar (1825–1908) orvos, India-utazó, Kőrösi Csoma Sándor munkásságának első tudományos feldolgozója. Nyugalomba vonulva, 1874-ben Londonban telepedett le, s minden idejét a Csoma-hagyaték feldolgozásának szentelte. Munkája a Csoma-kutatásban máig is alapműnek számító Life and Works of Alexander Csoma de Körös (London, 1885), illetve magyarul az Akadémia gondozásában kiadott Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai (Bp., 1885) című könyve. Marczell Péter (1936–2007) ugyan közgazdász volt, de élete nagy részét szintén a Csoma-kutatásnak szentelte. Nyomába szegődve barangolt Indiában és Tibetben, mindenhol megfordult, ahol Kőrösi Csoma hosszabb időt töltött. Számos tanulmányt írt, legjelentősebb A valósabb Kőrösi Csoma-képhez – Adatok, terepvizsgálatok, találkozások című kötete, amelyben friss, új, modern képet ad Csoma életéről és munkájáról. A kopjafákat az április 4-én tartott emlékünnepségen avatják fel. /Bodor János: Az elismerés kopjafái Csomakőrösön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 2./2013. április 6.Tenyérnyi Erdély a világ tetejénÉvek óta próbálom megfejteni Kőrösi Csoma Sándor titkát. Különösen tavasz kezdetén, amikor nemcsak szülőhelyén, de a Bob házaspárnak köszönhetően évek óta Marosvásárhelyen is a székelység nagy vándorára emlékezünk. Aki nagyenyedi batyujával a szívében és elméjében híres európai egyetemeket megjárva, jobbára gyalogosan jutott el a Himalája vonulatai közé. S miközben a lámakolostorokban az őshazára vonatkozó írott forrásokat kereste, az ismert 19 nyelv mellé olyan mélységeiben sajátította el a tibetit, ami lehetővé tette, hogy az első tibeti-angol szótárt összeállítsa. Lehetetlent ostromló erőfeszítéseinek helyszíne a lélek számára "himalájakék békét" jelentő csodálatos tájban sok fiatalt ma is megérint, s a több mint 170 éve ható csodálatos vonzerőtől megbabonázva vállalják, hogy az erdélyi származású világhírű budapesti építész és felesége tervében részt vegyenek. Irimiás Balázs 2007-ben kerékpározott el a közel 4.000 méter magasságban fekvő elhagyott zanglai palotaerődhöz, amelyben Csoma Sándor szobáját az 1900-as évek elején Baktay Ervin azonosította. A magárahagyott, megrongálódott épület megmentését megálmodó építészmérnök, a Csoma Szobája Közhasznú Alapítvány révén, évről évre téglajegyet és gerendát vásároló támogatókat ösztönöz az adakozásra, s önkéntes fiatalokat nyer meg, hogy a nyári hónapokban a saját maguk gyűjtötte pénzen kiutazzanak és az erőd bontásában és építésében részt vegyenek. A városi élethez szokott önkéntesek, a szervezők lelkesedésétől s a titokzatos vonzerőtől áthatva vállalják, hogy a mostoha lakhatási és tisztálkodási feltételek mellett a hagyományos anyagokkal végzett nehéz építőmunkában részt vegyenek a "lélegzetelállító" háromezer méter fölötti magasságban. És büszkén mondhatjuk, hogy ebben a munkában a marosvásárhelyi Navratil házaspár, Kinga és János is jeleskedett, a tavaly nyáron pedig hatfős sepsiszentgyörgyi csapat dolgozott az újjáépítésen. Erről szólt az önkénteseket bemutató film, s Szabó Szilárd Bulcsú, szintén erdélyi, kolozsvári származású építészmérnök csütörtök esti előadása, aki az elmúlt évben kapcsolódott be a szervezésbe, s a zanglai iskola építését vezeti. Az Irimiás család terve ugyanis már három szálon fut, a zanglai gyermekeknek napenergiával működő korszerű iskolát terveztek a palotaerőd s a környékbeli szent helyek, a sztúpák felújítása mellett. Az önkénteseket hallgatva, akik természetes őszinteséggel vallottak a Csoma Sándor szobájában érzett meghatódottságukról, ami széppé teszi a nehéz, emberpróbáló munkát is, biztosak lehetünk abban, hogy továbbra is lesznek követőik, s mire a Zanglába vezető új út elkészül, a látogatókat a felújított Csoma-múzeum és könyvtár fogadja majd. S a bizonyosság, hogy valahol a világ tetején is létezik egy tenyérnyi Erdély az otthonosság ígéretével. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely). 2014. április 5.Kőrösi Csoma Sándor és családja az anyakönyvek tükrében (230 évvel ezelőtt született a nagy Kelet-kutató)Bölcsőjét Háromszéken, a Keleti-Kárpátok hegytömegének lábánál ringatták. A századok folyamán, akár a legtöbb székely településen, az egykor egységes székely társadalom itt is nagy szerkezeti változáson ment át. A tizenkilencedik század elejére Kőrös lakosainak nagy része már az aránylag egyforma határőri katonai rendből és aránylag kisszámú jobbágyból, továbbá egy papból, egy tanítóból és egy-két cigány családból tevődött össze. Bizonyság erre, hogy a születési anyakönyvben 1830–1847 között bejegyzett gyermekek közül 215 származik gyalogkatona családból és csak 37 jobbágycsaládból, illetve egy-egy papi, illetve cigány családból. A látszólag egyenrangú gyalogkatonák között volt egy jobb módú réteg is Kőrösön, amit a Csoma, Gecse, Nagy, Ördög, Debreczi, Csorja, Dancs, Teleki, Bernád nevűek képviseltek. Ezek közé tartozott Kőrösi Csoma Sándor apja, Csoma András is, hiszen már a Székely Határőrség megalakulásának első évtizedeiben ő töltötte be a faluban a mindenható káplár szerepét. E jobb módú, hétgyermekes katonacsalád hatodik gyermekeként született Csoma Sándor. Napjainkban sok téves nézet él róla a köztudatban, és életrajzában sok a kiegészíteni való – írja Csetri Elek professzor, az egyik legjelentősebb hazai Csoma-kutató. Az anyakönyvekről szóló digitális felvételek birtokában – meglehetősen alapos kutakodás után a Csoma-irodalom e „kiegészíteni valójához” szeretnék hozzáadni valamit, néhány – fikcióból származó – téves nézetet tisztázni, eddig ismeretlen adatot bemutatni, illetve felvetni egy-két megválaszolásra váró kérdést. Ki is volt Kőrösi Csoma Sándor? Nekünk, háromszéki székely-magyaroknak, (ahogyan ő is nevezte magát) büszkeségünk, aki „lerakta a modern tibetológia alapjait”, amikor „Tibet nyelvét és irodalmát feltárta a tudomány számára”, összegyűjtve és betűrendbe szedve e nyelv 40 000 szavát. Ezt felhasználva 1834-ben kiadta az angol–tibeti szótárt és a tibeti nyelvtant. Ezenkívül elkészítette a szanszkrit–tibeti–angol szótárt is. E munkák befejezése után Buddha élete tanulmányozásához kezdett, és „a tibeti kánonnak Buddhára vonatkozó részeit foglalta tömören össze”, még két fontos tanulmányt tett közzé a csak tibeti nyelven fennmaradt buddhista tanításról, majd ezeket követve 1838-ban a buddhizmus különböző rendszereiről. Közben sohasem mondott le eredeti célkitűzéséről: a magyarok őshazájának megtalálásáról. Nyelvészeti és vallási kutatásait igen nagy nehézségek között, legtöbbször „hideg és nélkülözés” közepette végezte a zanglai lámakolostorban, később Kamumban a kolostor mellett lévő „viskóban”, amit az őt meglátogató dr. Gerardtól tudunk. Csoma-kutatók számos életrajzi regényt, tanulmányt írtak, különleges élete több költőt megihletett, de a gyermekkorára és a családjára vonatkozó egyházi anyakönyvet – amely e kor talán egyetlen hiteles forrása – sem a régi, sem az új kutatók nem tanulmányozták kellőképpen, az utolsó hét-nyolc évtizedben pedig senki (bizonyság a levéltárban lévő kötetek olvasói kimutatása!). A gyermekkort – főleg a regényírók – pontatlan adatokkal, fikcióval töltötték ki, amelyet a későbbi életrajzírók, lexikonok szerkesztői (újabban a világháló is) átvettek. Ezért van napjainkban is „a sok téves nézet és életrajzában a sok kiegészíteni való”. Az életrajzírók között Duka Tivadar az első, majd az ő munkáját felhasználva és kiegészítve W. W. Hunter írt angol nyelven könyvet Kőrösi Csoma Sándorról. Mindketten sok értékes adat mellett olykor nem létező – a korra jellemző romantikus – adatokkal is színezték az életrajzot. Ezekből merít Baktay Ervin, aki végigjárta Csoma útját. Később Benedek Elek is, aki szegény családnak véli a Csoma Andrásét, holott a káplárság már önmagában írástudást és jobb módot tételez. A kőrösi származású Debreczy Sándor, bár tanulmányozta az anyakönyveket, több olyan adatot közölt, amely nincs összhangban az általam találtakkal. Napjaink kutatóinak egy része, Le Calloc’h, Szilágyi Ferenc a születési évet is kétségbe vonják, mert az útlevélben 1819-ben 32 évesnek tünteti fel magát, s ezek szerint – „több kortárs véleményével alátámasztva”, állítják a nevezett szerzők – 1787-ben kellett születnie. Csakhogy az anyakönyvben ebben az évben nem találunk ilyen bejegyzést! Csupán a keresztelés dátuma, l784 Aprily 4. szerepel. Az egyik legnépszerűbb könyv szerzője, az említett Debreczy Sándor azt írta: „Csoma András és Gecse Krisztina házasságából hét gyermek született, öt leány és két fiú. Az elsőszülött Ágnes 1772-ben el is halt. Két év múlva Julianna született. 1776-ban Zsuzsanna szintén elhalt, a két évre rá született Krisztina, édesanyja örömére életben maradt. A leányok hézagos sorát 1781-ben Mária zárta, ki születése után elhalt nővérei sorsát követte. Csoma András hatodik gyermeke, első fia, Sándor volt. A megpróbált családot 1788-ban az utolsó gyermek, Gábor egészítette ki.” Tehát úgy vélte, hogy három lány már csecsemőkorában elhalt. Azonban hiába keressük a Debreczi Sándor által említett, csecsemőkorban elhunyt kislányok nevét a születésük évében elhaltak között, mind Ágnes, mind Susa nevét csak 1805-ben találjuk. A következő évben hal meg Susa „törvénytelen ágyból” született kislánya is. Tehát Ágnes 33 éves, Susa 29 éves korában hunyt el. Nem volt hosszú életű a két férjhez ment lány sem. Júlia (Dancs Józsefné) 1820-ban halt meg szárazbetegségben (TBC). Krisztinát nem találtuk meg, de Csoma Sándor 1835-ben írt végrendeletében ez áll: „Nemkülönben testvérem szívére kötöm, hogy a szerencsétlen Annát, már rég megholt Krisztina néném nagyobbik lányát mindenben segítse.” Anna ugyanúgy törvénytelen ágyból született, akárcsak a „Júlis lánya, Maris”. Az ötödik lány, Mária hároméves korában halt meg. Hacsak ez a Mária nem egy másik, Csoma András ugyancsak 1784-ben született, csecsemőkorban meghalt lánya, aki feltételezésünk szerint Csoma András káplár úr első házasságából született. Ugyanis a káplár úr 41 éves volt, amikor Gecse Krisztinától megszületett Ágnes nevű lánya. Kőrösön, de különösen a Gecse családban abban az időben sok a fiatalon, szárazbetegségben elhunyt ember. A legfiatalabb testvér, Gábor is 62 éves korában hunyt el, a felesége szintén fiatalon, szárazbetegségben halt meg, és a gyermekei közül is négyen. Feltételezhetjük, hogy Kőrösi Csoma Sándor a végzetes malária mellett krónikus gümőkórban is szenvedhetett, s így 58 éves korában könnyen végzett vele a frissen szerzett maláriás betegség. Nos, ezek csak egy orvos-helytörténésznek a kellően nem tanulmányozott keresztelőkönyvben talált adatai és az azokon való töprengés keltette hipotézisei, látván a családban előforduló alacsony életkort. Hozzáértő Csoma-kutatóknak talán ezen is érdemes elgondolkozniuk. Dr. Nagy Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 15.Székelységem kezdetei (Buda Ferenc)Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négy esztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé. Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt az idő tájt ott is megfordult, s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám! Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámospércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt. Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.) Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy nem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről? Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbeli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni. Ezt a korán kibontakozó képet alapvetőően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyirő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig. Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt, néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak. Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra! No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat. Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani. De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat. Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is. Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok. A Kecskeméten élő szerző Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, Székely Bicska-renddel kitüntetett költő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
